11. Fejezet - I. rész

Mikor Haymitch levágja az öklét az asztalra, ijedtemben beugrom a fal mögé. A tányérok egymásnak koccannak, és valami széttörik a földön. Egy pillanatig néma csönd van, aztán Effie Trinket kezd visítani.

- Haymitch! Fékezze már magát! - Még így is hallom, ahogy levegő után kapkod. Elrohanok néhány Avox mellett, akik éppen az étkezőbe sietnek, és a szobámba érve olyan erővel vágom be magam mögött az ajtót, hogy a falak ismét megremegnek. Ezt most nem véletlenül teszem. Azt akarom, hogy mindenki hallja. Legfőképpen Maximus Battleship. Az ágyamhoz robogok, és leülök a szélére. Nem fogok kimenni. Soha többet. Ha ki akarnak mozdítani, akkor Békeőrökkel kell elvitetniük, mert hogy én egy lépést sem fogok önszántamból tenni, az tuti. Összefonom a karjaimat a mellkasomon, és elszántan bámulom a falat. Sírnom kéne, de valahogy nincs hozzá kedvem. Eleget sírtam már. Eszembe jutnak Effie szavai. Szörnyen idegesít, hogy azt gondolja, talán öngyilkos akartam lenni. Soha az életben nem vinne rá a lélek, hogy ilyesmit csináljak. Talán ez a nő mégsem jó fej. Talán mégis olyan felszínes páva, mint amilyennek először gondoltam, és a kedvessége is csak az öltözéke része. Reggel kiveszi a szekrényéből az aznapi arcát, és felveszi a ruhájához. Simán kinézem belőle. Így ülök egy darabig az ágyam szélén, aztán előveszem a Katniss-től kapott papírt, amin az erősítő gyakorlatok vannak, és nekilátok, hogy elvégezzem őket. A földre fekszem, és addig csinálom a felüléseket, míg úgy érzem, már nem bírom tovább. Aztán megfordulok, a földre illesztem a tenyereimet, és lenyomok egy csomó fekvőtámaszt. A végére annyira kikészülök, hogy lihegve terülök el a szőnyegen. Bámulom a plafont. Szürke, mint én most. Vagyis kívülről nézve eléggé piros lehetek a kimerültségtől, de a bensőmben egy nagy, szürke lyuk tátong. A mellkasom szaporán emelkedik fel-le, ahogy újra meg újra levegőt szívok bele. A szőnyeg puha és meleg, de most idegesít, hogy ilyen. Arrébb kúszok, de a padló is meleg. Az öklömmel rácsapok a szőnyegre, és felszisszenek a fájdalomtól. Ez a játék nem való olyanoknak, mint ő. A lelkemben fortyog a düh. Tényleg így gondolja? Ez Max véleménye rólam? Már az első nap leszögezte, hogy mi nem vagyunk haverok, és azóta hozzám se szólt. Teljesen levegőnek nézett. Hirtelen beugrik, hogy mi van, ha közben Peetával alaposan kibeszélt, és már csináltak is egy tervet, hogy hogyan nyírjon majd ki az arénában? Felhúzom magam, és megint beleharapok a nyelvembe. Vér ízét érzem, de tökre nem érdekel. Csak rágcsálom tovább és fekszem a földön. Hirtelen valaki kopog az ajtómon.

- Tűnj el! - ordítom, de a biztonság kedvéért még a digitális fémórát is nekivágom az ajtónak, hogy biztosan elhúzza a csíkot. A kütyü csattan egyet, aztán pár másodperc múlva a betolakodó benyit a szobámba. Hátrafordulok, kinyitom az éjjeliszekrény egyik ajtaját, és kiveszem az első dolgot, ami a kezeim közé akad. Egy könyv. Ez pont megteszi. Ha jól találom el, nő egy szép monokli a fején, és nem lesz kedve barátkozni velem. Mikor visszafordulok, már lendítem is a könyvet, de az utolsó pillanatban még sikerül elrántanom a kezem, és a könyv a fürdőszobaajtónak csapódik, nem Cinna fejének. Összehúzom a szemeimet. Szegény Cinna, majdnem fejbe vágtam egy kemény könyvvel. Ott áll a szobám közepén, a kezében egy tányéron valami kaja van, és engem néz. Látom rajta, hogy meglepődik, de a legkisebb jelét sem mutatja annak, hogy bármi problémája lenne a mostani állapotommal. Pedig van. Tuti. Máskülönben nem lenne itt. Gyorsan lábra állok, de nem nézek rá. - Bocsi – motyogom. Hát ez nagyszerű. Ha volt benne valami gondolat afelől, hogy az aranyos lány, akinek be akar állítani, talán nem én vagyok, hát most egészen biztos, hogy bebizonyosodott. Egy vadállat lakik bennem, akit sikerült felhúzni.

- Semmi baj – mondja Cinna. Hallom a hangján, hogy mosolyog. Leteszi a kaját a öltözőasztalra, és még csak most látom, hogy egy hatalmas adag steak mellett még a kedvenc muffinjaimból is hozott.

- Köszi a kaját. - Továbbra se nézek rá. Olyan farkaséhes vagyok, hogy folyamatosan a tányért bámulom, és azon gondolkodom, hogy milyen kifogást találhatnék rá, hogy menten felfaljam az egészet.

- Nincs mit. - Cinna csöndben van egy darabig. Talán azt várja, hogy én szólaljak meg, de arra várhat. Nem vagyok beszélős hangulatomban. - Tudod – mondja végül -, szerintem nyugodtan kijöhettél volna. Mindannyian megijedtünk, mikor Katniss megtalált a takaród alatt ájultan, de már minden rendben. Nem kell félned, hogy...

- Én nem félek – vágok a szavába. Igazam van. Mióta meghallottam, hogy Maximus mit gondol rólam, a félelem, amit az Aratáson és a kiképzés előtt éreztem, valahogy eltűnt belőlem. Végre rá tudok nézni Cinnára. - Nem azért nem mentem ki, mert félek.
- Értem. Nézd – zsebre teszi a kezeit, és felsóhajt. - Én nem vagyok mentor, és ez csak életem második Viadala. Az a helyzet, hogy elég sok mindent látok, amit a kiválasztottak nem, és ebből rengeteg feszültség adódik. Láttál már feszültnek? - Megrázom a fejem. - Lehet, hogy azt gondolod, hogy ez természetes, hiszen nem nekem kell az arénába mennem, de ez nem ilyen egyszerű. Részese vagyok ennek az egésznek, és az a tapasztalatom, hogy az Éhezők Viadala nem csak a kiválasztottak számára megterhelő. Portia, Haymitch, Effie is nagy nyomás alatt van, a mentorokról már nem is beszélve. Én is izgulok, Sash. Az én felelősségem, ha valami nincs rendben a megjelenéseddel. De sosem láttál feszültnek. És tudod, hogy miért? Mert megtanultam azt, hogyan rejtsem el az ilyesmit. - Kicsit furcsának tartom, hogy Cinna ilyenekről beszél nekem, de végül is egész jókat mond, szóval úgy gondolom, megéri végighallgatni. - Rengeteg múlhat azon, ha mások látják rajtad, mit érzel valójában. Ugye érted, Sash, hogy miért mondom most ezt neked?