21. Fejezet - II. rész

Sziasztok!

Itt is vagyok a következő résszel, remélem, ez tetszeni fog, mert... hát, az előző részhez érkezett négy elment, és egy nem tetszett pipa. Mi volt a baj? Mert kommentet nem kaptam azzal kapcsolatban, hogy mi nem volt jó, csak valakik bepipálták. Kérlek, ha valami nem tetszik a történetben, akkor írjátok meg (ha nem publikus, akár emailben is), hogy tudjam korrigálni. Mert amíg nem érkezik magyarázat, addig kénytelen vagyok azt gondolni, hogy csak úgy "szórakozásból", vagy merő rosszindulatból pipálgat valaki. Sajnos van egy ilyen undorító hátránya az internetnek... Ha ehhez a részhez, vagy a következőekhez is érkezik majd nem tetszett vagy elment pipa és nem lesz magyarázat, akkor le fogom venni azt a két lehetőséget, mert nem akarok azon agyalni, hogy vajon mi nem volt jó, és semmi kedvem a rosszindulatú emberkék miatt stresszelni magam.

*sóhajt* Oké, akkor most ezek után itt az új részlet, remélem, tetszeni fog. :) Köszönöm nektek a kattintásokat és azt, hogy mindig itt vagytok! <3

Üdv,

Dorine

_____________________________________

Iszom egy kis vizet, aztán a nyakamig húzom a takarót, és bámulok ki a fejemből. Még mindig nem merem lehunyni a szemeimet. Még mindig félek attól, hogy a reggel történteket fogom magam előtt látni. Csak vívódom magamban, és azon agyalok, hogy vajon mi vár rám holnap. Lehet, hogy ma alszom utoljára? A gondolatra kiráz a hideg. Rajtam kívül még Radler, Maximus, és Athena van életben. Kizárt, hogy én nyerjem meg a Viadalt... Pedig elhatároztam magamban, hogy így lesz. Úgy látszik, mégsem. Elhagyott a remény. 

Végül csak lecsukom a szemeimet, de azonnal ki is nyitom őket, mert beigazolódni látszik a sejtésem. Janát látom, aki a kezemet szorongatja, aztán Smirket, aki kirohan a bokorból. Nem segített a vetítés. Kapkodni kezdem a levegőt, és próbálom összeszedni magam. Lehet, hogy semmi értelme. Most már lehet, hogy széteshetek. Szerencsére Radler máshogy gondolja a dolgot, mert óvatosan átkarolja a vállamat, és magához húz.

- Nem tudsz aludni? - kérdezi kedvesen.

- Nem – válaszolom. A leheletem meglátszik a sötétben.

- Mire gondolsz?

- Janára, meg a holnapra. Hogy mi lesz holnap.

- Ne aggódj. Minden rendben lesz. - Radler hangja nyugodt, és a karján keresztül hozzám is elér ez a nyugodtság. Egy kicsit enyhül az idegességem. Jó mélyeket lélegzem, de már sokkal lassabban és kiegyensúlyozottabban. - Van kedved beszélgetni? - suttogja.

- Te sem tudsz aludni? - kérdezek vissza.

- Nem.

- Akkor beszélhetünk.

Eltelik egy pár néma másodperc, aztán ellazítom a nyakamat, és engedem, hogy Radler karja megtámassza a fejemet. A csillagos eget bámulom, míg a hangját hallgatom.

- Szerintem jó lenne, ha tudnád, hogy mi történt Smirkkel, de nem a legjobb esti mese, az biztos.

- Szeretném tudni – bólintok egy aprót.

- Nem tudom pontosan az egész történetet, de annyit igen, hogy egy éve, miután Katniss és Peeta kijött az arénából, megpróbáltak megszökni... ő, meg a családja. Az öccse és a szülei. Az erdőbe menekültek, de a Békeőrök hamar utolérték őket, és a két gyerek szeme láttára ölték meg a szülőket. Smirkkel és az öccsével is végezni akartak, de az anyjuk addig könyörgött, míg végül elengedték őket. Valahogy visszakeveredtek a körzetbe, aztán ott éltek. Mivel éheztek, gyakran járták a várost, hogy szerezzenek valami kaját, és egy ilyen alkalommal egy csapat Békeőr egyszerűen megölte az öccsét. Smirk végignézte, és próbált ellenállni, de... nem sikerült neki.

- Innen vannak a hegek? - kérdezem. A hátamon futkározik a hideg, de egyre álmosabb leszek.

- Igen. Smirk tovább élt a Tizenegyesben, aztán meg kihúzták az Aratáson. Gondolhatod, mennyire volt véletlen.

- Honnan tudod te mindezt? - motyogom félálomban. Érzem, hogy Radler kisöpör egy tincset a homlokomból, aztán puszit nyom a fejem búbjára.

- Csak tudom, és kész.

Csodálatos nyugalom árad szét az egész testemben, és abban a pillanatban el is alszom. Tökéletesen megbízom Radlerben. Egyszerűen nem félek attól, hogy esetleg éjszaka szándékozik megölni. Tudom, hogy bármi történjék is, ő sosem tenne ilyet.

Másnap reggel arra ébredek, hogy csupa víz, és jég hideg az arcom. Ásítok egyet, aztán a takaróval megtörlöm a homlokomat, és megdörzsölöm a füleimet. Furcsa, hogy ilyen hideg van, mert ketten melegítjük a pokrócot, így a hőnek is kétszer akkorának kellene lennie. Átfordulok a másik oldalamra, és abban a pillanatban fel is ülök. Halálos rémület árad szét bennem, ugyanis Radler sehol sincsen. A helyén csak átlátszó dobozokba csomagolt ételek vannak, és a kilapított moha.

- Radler! - kiáltom, de a következő pillanatban a számra tapasztom a kezemet, és inkább hallgatok. Lehet, hogy van valaki a közelben, és így könnyen rám fog találni.

Lerúgom magamról a takarót, lábra állok, és megpróbálok tisztán gondolkodni. A hideg levegő azonnal bekúszik a pulóverem alá, és ahogy a bőrömbe markol, megborzongok. Valami azt súgja, hogy Radler nem ok nélkül ment el. Nem akart szembenézni azzal, amit a Kapitólium rá akar kényszeríteni, vagyis, hogy már csak négyen vagyunk, és meg kell ölnie ahhoz, hogy győzzön. 

Hirtelen borzasztóan megfájdul a fejem, és szédülni kezdek, így gyorsan letérdelek a földre, és a halántékomat nyomogatva bámulom a mohát. Tudom, hogy minél gyorsabban el kell tűnnöm innen, mert ha minden igaz, akkor nem tart sokáig a nappal, és ezen kívül még ezer meg ezer csapda várhat rám a fináléban, de annyira hasogat a fejem, hogy képtelen vagyok felállni. Egyre jobban szédülök, ettől pedig megrémülök. Ha most egy kiválasztott rám találna, akkor biztos, hogy nem úsznám meg a dolgot. Athena hidegvérrel végezne velem (és még élvezné is), Radlertől talán kegyelmet kapnék, Maximus pedig... Nem is tudom, hogy ő mit csinálna. Egyszer már megmentette az életemet, így nem valószínű, hogy ismét megtenné.

Ajánló

"Rhodé 17 éves. Sok dolgot tud szüleiről öccsével, Gavinnel, de rengeteget nem tud. Az egyre izzó, égető érzés a hatalmába keríti: a kíváncsiság. Meg akarja tudni a múltat. Akár jó, akár rossz.

Ezért hát elindul, még ő maga se tudja, hogy hova, de elindul. És hogy mi sül ki belőle...? Bele se gondol, hogy hatalmas veszély is fenyegetheti? Hogy a Viadala megszüntetése óta nem lett jobb a világ? Hogy az új generáció is ugyanazon szellemmel születik, mint az előző?"

Sziasztok!

Amint láthatjátok, nem a következő résszel érkeztem meg máris, hanem valami egészen mással. Egy kedves barátnőm létrehozott a napokban egy blogot a saját történetével, ami szintén az Éhezők Viadala továbbírása, egy fanfiction. A sztori időben az utolsó könyv után játszódik, amikor Katniss és Peeta gyerekei már egy kicsit nagyobbak, és nyughatatlan lányuk, Rhodé úgy dönt, elindul és kideríti, mi áll szülei furcsa viselkedése hátterében. Eddig még csak egy rész van fent, de engem megfogott, remélem, ti is beleolvastok! 

Íme, egy kis ízelítő: 

"Anyu és apu még nem tudják, de el akarok menni. Először a Kapitóliumba. Bár már a körzetek se elhanyagoltak, szépen megy minden, mégis a Kapitólium a feje mindennek, a központ.

Apára gondolok. Annyira szeret, hogy azt nem lehet megfogalmazni. Mintha nem is ember, nem csupán a lánya, hanem valami egészen más lény volnék. Valami csodálatos. Mindig mondja, hogy olyan vagy, mint édesanyád. Nagyon tetszik apában az is, hogy ennyi év után még mindig ugyanolyan szerelmes anyába. Én is majd egy ilyen embert szeretnék megismerni!

Anya kicsit más. Kevesebbet beszél, de akkor őszintén, érthetően. Már Gavin és én is tudjuk, hogy részt vettek a viadalon. És hogy volt egy lázadás, és a ügyességük miatt kaptak kitüntetést. Ennyit tudunk. Senki más nem beszél erről. Mintha anya mindenkivel egyeztetett volna, hogy ez maradjon titok."

A blogot IDE kattintva érhetitek el!

21. Fejezet - I. rész

Kedves Olvasóim!

Mire ti megkapjátok ezt a fejezetet, én már minden bizonnyal a Békéscsabai Kolbászfesztiválon barangolok valahol... De jó. Minden évben kimegyünk, pedig szerintem nem olyan izgi. Na mindegy, csak el kellett valahogy kezdenem a bejegyzést. :P Viszont köszönöm nektek a 19.000 kattintást, a 15 pipát, és a 4 kommentet! <33

Jó olvasást,

Dorine Osteen

__________________________________

Leülünk a fa tövébe, és nekilátok, hogy ellássam a sebét. Leveszem a kabátomat – vagyis azt, ami maradt belőle -, átcsatolom a fecsegőposzátás kitűzőt a pulóveremre, aztán vizet öntök egy darab mohára, és miután a fiú is megszabadult a felsőjétől, átadom neki, hogy tisztítsa le vele a vágást. Aztán bekötöm a kabátommal, Radler visszaveszi a pulóverét, és máris indulásra készek vagyunk. Semmi kedvem elmenni, de mivel megígértem neki, nem ellenkezem.

- Hová megyünk? - szegezem neki a kérdést.

- A hegyekbe – hangzik a válasz. A hegyekbe. Nem is emlékszem már, hogy mikor voltam ott utoljára.

- És miért? A játékmesterek úgyis nemsokára össze akarnak majd terelni minket. - Végigfut a hátamon a hideg, de megacélozom a tekintetemet, és megejtek egy halvány, távolba révedő mosolyt. Nem fogom megadni a kintieknek azt az örömöt, hogy lássák az arcomon a rettegést.

- Pont ezért – bólint Radler. Nem értem, mit ért ez alatt, de nem kérdezek többet. 

Csöndesen baktatunk egymás mellett. Folyamatosan a dalom szövegét darálom magamban, és a fákat bámulom. Nyitva tartom a szemeimet, mert attól félek, hogy ha lecsuknám őket, akkor csak a vérben úszó, rettegő Janát látnám, aki könyörög nekem, hogy maradja vele, míg elmegy. Nem így akarok rá emlékezni... Ő számomra az a lány, aki képes volt megőrizni a jókedvét, és aki kiállt mellettem az első napon a Kiképzőközpontban. A bátor, talpraesett Jana, akinek még a vezetéknevét se tudom. Ő már az első pillanattól fogva a bizalmába fogadott, és azt szerette volna, ha szövetségre lépek vele. A fejemben cikáznak a gondolatok, így természetesen Smirk is eszembe jut. Nem én okoztam a halálát, hanem Radler kilőtt nyila, de akkor is átjár a bűntudat, mikor rá gondolok. Ha valaki, akkor Smirk aztán semmiről sem tehetett. Ő is csak egy kiszolgáltatott tizenéves volt, akit rákényszerítettek az ölésre. Megölte a barátnőmet... Akárhogyan, de ettől a gondolattól ismét könnyek szöknek a szemeimbe. Ökölbe szorítom a kezeimet, és kényszerítem magam, hogy másra gondoljak. Keserves harcok árán ugyan, de a további órákban sikerül másra terelnem a figyelmemet. Fecsegőposzátákat keresgélek az ágak között, és ahogy haladunk felfelé az emelkedőn, egyre többet látok. Az egyetlen baj az, hogy három óra múlva sötétedni kezd. Gyanúsan korán van a dolog, de hát ez már a Viadal vége, szóval semmin sem lepődöm meg. A gyomrom ugyan görcsben van az eshetőségek miatt, de minden olyan nyugodt és csöndes, hogy nem nagyon hiszem, hogy a játékmesterek akármit is terveznének mára. Persze ki tudja.

- Itt már jó lesz, nem? - nézek Radlerre, aki erre megáll, sóhajt egyet, és körbenéz.

- Fogjuk rá. Mennyi az idő? - kérdezi.

Megnézem az órámat, de a döbbenettől csak pár másodperc múlva tudok megszólalni. - Este hét.

- Micsoda? - szaladnak össze a fiú szemöldökei. Bólintok egyet, és bizonyítékképpen odanyomom az orra alá az órámat.

- Este hét – ismétlem el az időpontot.

- Kizárt, hogy ilyen gyorsan eltelt volna egy nap – rázza a fejét, miközben gyanakodva méregeti a fákat.

- Szerintem a játékmesterek keze van a dologban – húzom össze a szemeimet. Minden bizonnyal így van, hiszen az én órám is este hetet mutat, és azt a játékmesterek rakták az arénába.

- Valószínű – suttogja Radler.

- Ez itt már a vége. Azt akarják, hogy minél hamarabb befejeződjön a Viadal.

- A vége – visszhangozza a szavaimat.

Úgy döntünk, hogy még megyünk egy kicsit feljebb, aztán végül mikor találunk egy bokrokkal borított területet, letelepszünk. Szerintem nem biztonságos egy fán, Radler szerint pedig a föld a veszélyes, de végül enged nekem, és idelent maradunk. Bevackoljuk magunkat a puha levelű cserjék közé, és mire betakarom mindkettőnket a takaróval, aztán Radler elővesz egy dobozt a táskájából a vacsoránkkal, már teljesen sötét van. Csendesen falatozunk, és közben hallgatózunk is. Közben lemegy a vetítés, és míg a himnuszt hallgatom, azon agyalok, hogy felnézzek-e, vagy sem. Jó lenne még egyszer utoljára látni Janát, és talán akkor nem úgy égne bele az emlékezetembe, mint egy rettegő, könyörgő, vérbe fagyott lány. Végül aztán feltekintek az égre. Mikor meglátom az arcát, könnyek szöknek a szemeimbe, de most nem törlöm le őket. Senki nem látja, hogy sírok. Elmorzsolok pár cseppet, aztán megtörlöm az arcomat, és míg Jana mosolygós szemei engem néznek, gyorsan ismét a kajámra koncentrálok. Smirket nem nézem meg. Pedig megérdemelné. Talán.  

20. Fejezet - V. rész

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, remélem, mindenki várta már. :3 Köszönöm a visszajelzéseket, amiket tőletek kapok, lassan elérjük a 19.000 kattintást!! Szuperek vagytok mind, még egyszer köszönöm! <3

Dorine Osteen

_______________________________

- Ne! Ne! - Előrántom a késemet, és egyetlen hatalmas lépéssel Smirk hátába vágom a fegyvert. A teste rám esik, mire zihálva lelököm magamról, és elterülök a fűben. Jana felé kúszom, aki a mohát markolja. Mikor odaérek hozzá, egy nyílvessző repül el a fejem fölött, aztán eldördül egy ágyú. Smirk halott. - Jana! - Reszkető kezekkel nyúlok a hatalmas, mély vágás felé a nyakán, de még mielőtt elérném, visszarántom a kezemet, és inkább rákulcsolom az ujjaimat az övéire. - Jana...

- Fájni fog? - kérdezi reszkető ajkakkal. A szemiben határtalan, mély, kegyetlen fájdalom ül. Forró könnycseppek gördülnek le a halántékán és landolnak a vérében, amit elkezdett beinni a moha. - Fájni fog? - Egyenesen rám néz, én pedig nem tudom, mit mondjak a kétségbeesett rettegéstől, amit rajta látok. Nehéz  lenne azt mondani hogy nem, miközben én majd' megőrülök a fájdalomtól, amit amiatt érzek, hogy tudom: már csak percei vannak hátra.

- Micsoda? - kérdezem a könnyeim között. Talán így könnyebb. A kezét simogatom, és próbálom visszatartani a könnyeimet.

- Míg elmegyek... Fájni fog? - Jana hangja elcsuklik, belőlem pedig kitör a zokogás, ahogy megérzem magam mellett Radlert. Csak egy fél pillantást vetek rá, aztán ismét a szövetségesemre nézek, és közelebb húzódom hozzá.

- Dehogy fog – rázom meg a fejemet. - Dehogy fog... - Arra gondolok, hogy vajon Jana családja mit érez most. Biztos vagyok benne, hogy a Kapitólium minket mutat ezekben a percekben. A szülei, a testvérei, a barátai, az összes rokona... Nyelek egyet, mikor eszembe jut a saját családom. Átfut a fejemen, hogy ezt a kapitóliumiak is látják. Cinna, Riki, Effie, de ott van még Haymitch és Katniss is. Katniss szinte ugyanígy vesztette el Rutát.

- Maradj itt velem addig, jó? - hallom meg Jana halk hangját. Megszorítja a kezemet, és a tekintetével szinte könyörög. 

Kisimítok egy világosbarna tincset a homlokából, és bólintok. - Jó.

Aztán csak ülök mellette, ömlenek a könnyeim, és tehetetlenül számolom a másodperceket. Jana szempillái lassan összezáródnak, mire kapkodni kezdem a levegőt. Kétségbeesetten próbálok keresni valamit, amivel itt tarthatom, de nem találok semmit. A bensőmben forr a düh és a szomorúság, azonban tudom, hogy tehetetlen vagyok. Ahogy meghallom az ágyú hangját, összerezzenek. Szinte tudat nélkül az ajkaimhoz érintem bal kezem három középső ujját, aztán kinyújtom a karomat, és rádőlök Jana mellkasára. Már nem emelkedik, mert elment. Csak folynak a könnyeim, rázkódnak a vállaim, és hangosan sírok. Senki sem akadályozhat meg abban, hogy úgy gyászoljam meg Janát, ahogy akarom. 

Addig siratom, míg végül elfogynak a könnyeim, és felülök. Békés, kisimult arcát nézem, és egy hajtincsével babrálok. Nem hiszem el, hogy meghalt. Pedig így van. 

Egyszer csak valaki megérinti a vállamat, mire oldalra fordulok. Radler az. Itt ül mellettem, és a szemeiben olyasmi fájdalom bujkál, mint amit tegnap láttam bennük. A fiú magához húz, aztán átölel. Bevackolom magam a karjai közé, mintha ez bármitől is megvédene.

- El kell mennünk innen – suttogja.

- Most megtehetnéd - bukik ki belőlem.

- Micsodát?

- Végezhetnél velem, és akkor megnyerhetnéd a Viadalt.

- Gyere, menjünk. - Radler úgy tesz, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam. Eltol magától, de a kezemet nem engedi el. Lecsatolja Janáról az övét a késekkel, aztán elkezd húzni felfelé, mire felállok, és az ujjaim kicsúsznak Jana hideg markából. 

Felveszem a táskákat, aztán – mivel a fiú nem enged el – elindulok Radler után. Nem nézek vissza. Se Janára, se Smirkre. Csak szorongatom a táskát, és próbálom visszatartani a könnyeimet, amik ismét szeretnének előtörni. Vajon a nézők most telibe engem látnak? Gondolom igen, bár ezt sosem fogom megtudni. Gyorsan letörlöm a szemeimet a pulóverem ujjával, és felszegett állal lépkedek Radler után. 

Jó messzire megyünk, aztán mikor meghalljuk a légpárnás zúgását, ami elszállítja a holttesteket, megállunk. A fiú a repülőt bámulja, de én nem nézek arrafelé. Nem akarom látni, hogy mi történik Janával. Semmire se vagyok kíváncsi. Állok egy fa mellett, és a földet bámulom. Vajon Radler meddig akar még várni a megölésemmel? Elvégre... miért is halogatná? Hiszen egyértelmű, hogy semmi esélyem ellene. Akkor végez velem, amikor csak akar. 

Mikor felém fordul és magamon érzem a tekintetét, hunyorogva ránézek. Egy hosszú pillanatig bámulunk bele egymás szemébe, aztán Radler arca megfeszül, és elkapja a tekintetét. - Itt nem maradhatunk – mondja hidegen.

- El kéne válnunk – suttogom. Szeretnék erősnek mutatkozni, de semmi értelme, és amúgy sincsen hozzá elég akaraterőm.

- Majd elválunk. - Radler a homlokához emeli a kezét, és körbenéz. Még csak most látom, hogy a jobb keze alig tartja az íjat.

- El kell látni a karodat. - Felé nyúlok, és mikor hozzáérek a véres ruhához, a fiú elfordul. Úgy tesz, mintha éppen eszébe jutott volna valami, de én tudom, hogy csak nem akarja megmutatni a sebét. Nem hagyom annyiban a dolgot. - El fog fertőződni. - Elé állok, aztán előveszem a vizemet, és megragadom a csuklóját. 

Ismét találkozik a tekintetünk.

 - Teljesen mindegy, nem?

- Nem.

- Tovább kell mennünk.

- Ellátom a karodat, aztán mehetünk. - Megfeszítem az állkapcsomat, mire Radler hirtelen megadja magát.

- Rendben.  

20. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Egy újabb kellemes, langyos őszi kora estén megérkezett a következő rész. Ez annyit jelent, hogy egy apró lépéssel közelebb kerültünk a történet végéhez... Remélem - és ez most furcsa lesz - titeket is legalább olyan szomorúan érint ez a hír, mint engem! De most komolyan, ha belegondolok, mennyi örömet, izgalmat és fájdalmat okozott írni ezt a történetet, aztán milyen jó volt, hogy összejött egy kis csapat, akik mindig olvassák a sztorit - és ezt ezennel meg is köszönöm -, komolyan belesajdul a szívem. Bárcsak örökké tarthatna a blog! 

Ami pedig a részt illeti, különleges... Mindenki döntse el magának, hogy miért. Valamint van benne egy jelenet, amit megtaláltok az Éhezők Viadalában is. Na ki jön rá, hogy melyik? :)

Kívánok jó olvasást és sok izgalmat: Dorine Osteen <3

____________________________________________

"Where are you?

                          Are you safe?"

- Nem tehetsz róla – nézek a szemeibe. 

Összeszaladnak a szemöldökei, megvonaglik az arca, és elfordítja a tekintetét. Úgy néz ki, mintha éppen azt méregetné, hogy higgyen-e nekem, vagy ne. Szó nélkül közelebb csusszanok hozzá, aztán óvatosan átölelem. 

- Egyikünk se tehet arról, ami itt történik – suttogom. Aztán lehunyom a szemeimet, és megadom magam a mai nap hátralevő részének. Felőlem aztán bármi történhet. 

Úgy tíz percig nem történik semmi, aztán egyszer csak Radler eltol magától, és a fának dől. Nem néz rám, nem mond semmit. Csak oldalra fordított fejjel bámul lefelé, és ez megrémiszt. Hátrébb húzódom, és a nyakamig húzom a takarót. Egy darabig csak nézem őt, aztán lassan lecsukódnak a szemhéjaim, majd édes, mély álomba merülök.

Másnap reggel egy napsugár ébreszt. Elég élettelen, fakó és gyenge, de azért napsugár. Hideg van: ahogy kinyitom a szemeimet, látom a leheletemet a levegőben. Körbenézek, és még csak most látom, hogy milyen magasan is vagyunk. Körülbelül hat-hét méter lehet. Radler velem szemben ül, és engem néz. Kifejezéstelen arcáról eszembe jut a tegnap este, és elönt egy elég fura, kellemetlen érzés.

- Szia – suttogom.

- Szia – suttogja vissza.

- Jó reggelt! - Jana élénk hangja segít abban, hogy ne nézzek a fiúra, és rá tudjam magam venni, hogy csináljak is valamit.

- Neked is – mosolygok le rá. Ahogy így elnézem, ő egy alattunk lévő ágon töltötte az éjszakát. 

 Meglóbálom a lábaimat, hogy visszatérjen beléjük az élet, mire legnagyobb meglepetésemre Radler is összeszedi magát. Feltekerem a takarót, és megpróbálom nem kimutatni, hogy majd' megfagyok. Valamiért úgy érzem, hogy ez most nem természetes hideg.

- Láttam arrébb egy pár áfonya bokrot – bök Jana a fa mellé a fejével. - Tudom, hogy van kajánk, de azért egy kis friss áfonya nem lenne rossz reggeli, nem? - Meg se várja a válaszomat, már mászik is le. Mikor már csak úgy egy méter van hátra, leugrik a mohára, ledobja a táskáját a fa tövébe, és felnéz ránk.

- Légy óvatos, jó? - Összeszaladnak a szemöldökeim, de ő csak ásít egyet, és bólint.

- Oké! Maximum negyed óra, és itt vagyok!

- Nem lenne jó, ha vele mennénk? - nézek Radlerre, aztán ismét Janára terelődik a tekintetem, és egészen addig követem, ameddig csak tudom.

- De, talán jó lenne – mondja a fiú. 

További szavak nélkül is megegyezünk abban, hogy összeszedjük a holminkat, és Jana után indulunk. Elvégre szövetségesek vagyunk. Egyelőre... A gondolattól, hogy a szövetségünk minden bizonnyal már nem tart valami sokáig, és hogy én vagyok az utolsó, akinek az életben maradt hat kiválasztottból van esélye megnyerni ezt a Viadalt, megfájdul a gyomrom. Hogy elvonjam a figyelmemet ezekről az idegesítő gondolatokról, megfogom a fa törzsét, és lassan leereszkedem. Lent megvárom Radlert, aztán felkapom a hátamra a táskámat, megfogom Janáét is, és elindulok a bokrok közé.

- Jó nagyok ezek az áfonyák – simítok végig egy ágat, ami roskadozik a hatalmas, kékes gyümölcsök súlya alatt.

- Talán túlságosan is – bólint Radler, aztán letép két szemet, és az egyiket felém dobja. - Boldog Viadalt – mosolyodik el. Lehajolok, és elkapom a számmal.

- És sose hagyjon el a remény! - Keserűen elnevetem magam, aztán ahogy Radler is bekap egy áfonyát, sóhajtok egyet. - Hol van már ez a lány? - kérdezem összevont szemöldökökkel. Kicsit kezdek ideges lenni, de felveszem a maszkomat, és úgy teszek, mint aki teljesen nyugodt. Radler mellém áll, és a homlokát ráncolva megvakarja az állát. Ahogy felemeli a jobb karját, meglátok rajta valami pirosat. - Te jó ég! - kiáltok fel. - Mi történt a válladdal?!

A fiú vet egy pillantást a sebére, aztán semmitmondóan rám mosolyog. - Semmiség.

- Azért nem néz ki olyan semmiségnek! - Kinyitom a táskámat, és előveszem a vizemet. - Le sincsen mosva, simán elfertőződhet! - Elkezdem lecsavarni a palackom tetejét, de Radler kiveszi a kezemből, és visszadobja a táskámba.

- Jól vagyok, Sash.

Összehúzott szemekkel nézek fel rá, mire ő csak mosolyog, aztán felsóhajt, és elnéz a távolba. - Inkább keressük meg Janát, még mielőtt más találja meg.

Összerezzenek, ahogy elindul, és egy nyílvesszőt helyez az íja idegére. Még mielőtt más találja meg. Kiráz a hideg, ezért gyorsan Radler után futok.

- Gondolod, hogy mások is lehetnek a közelben? - kérdezem suttogva, miközben a késemre helyezem a kezemet. Egy kicsit remeg a hangom az idegességtől, ezért örülök, hogy nem kell hangosan beszélnem.

- Meglehet – suttogja vissza, majd oldalra tol egy kiálló ágat. Egyre jobban parázok ettől a hirtelen óvatosságtól. - Elvégre nem vagyunk olyan messze a Bőségszarutól.

Nem válaszolok, csak bólintok egyet, és egészen rásimítom a kézfejemet a késem nyelére. Még vagy két percig bolyongunk a bokrok között, mire végre megtaláljuk Janát. Mikor meglátom, hogy egy áfonyacserje tövénél guggol, és éppen a markába szed egy tucat bogyót, hatalmasat sóhajtok, és úgy érzem, mintha egy valódi kő esne le a szívemről.

- Csak hogy meg vagy! - eresztem le a karomat. Jana annyira meglepődik a hangomtól, hogy fenékre ül, és az összes áfonyát kiejti a kezéből.

- Hé! - néz rám tettetett felháborodással. - Most kezdhetem előröl!

- Soha többet ne csinálj ilyet – szegezem neki a mutatóujjamat, mire megforgatja a szemeit, és feltápászkodik a földről.

- Soha többet ne szedjek áfonyát? Oké, nem fogok... - Jana szórakozottan felnevet, aztán elindul felém. 

Felé nyújtom a karomat, hogy oda adjam neki a táskáját, de úgy csinál, mintha észre se venné. Beletörli áfonyás kezeit a nadrágjába, aztán az égre néz. A következő pillanatban megreccsen egy ág, aztán egy test ront elő a Jana mögötti bokorból. Minden olyan gyorsan történik. Én megdermedek a döbbenettől, Jana felsikolt aztán a földre rogyik, és a következő dolog, amit felfogok, az az, hogy ordítok.

20. Fejezet - III. rész

Kedves Olvasóim,

meghoztam a legfrissebb részt, remélem vártátok már. :) Köszönöm nektek a kommentjeiteket és a pipákat! Örülök, hogy új neveket olvashatok, a szavaitok pedig mindig megmelengetik a szívemet!

Szeretettel: Dorine Osteen <3

_______________________________

Először Ciriust látom az Elsőből, aztán pedig Tharint a Tizenegyesből. Mikor az ő arcát vetítik, lopva Radlerre nézek, de semmit sem látok rajta. Elvégre mit is vártam? Hogy majd bűntudata lesz? Na persze. Ő nem olyan, mint én. Ő elvileg egy Hivatásos, akinek volt egy beteg húga, akit megölt a Kapitólium, aztán csatlakozott Janához és hozzám, és szerzett nekünk kaját. 

A vetítésnek egy perc múlva vége, és az erdőbe visszatér a teljes csend, meg ez az új, friss, párás illat. A hideg futkározik a hátamon, ahogy bámulok bele a sötétségbe. Elég magasan lehetünk, bár nem tudom pontosan, hogy mennyire.

- Jó éjt – suttogja egyszer csak Jana.

- Jó éjt. - Radlerrel egyszerre válaszolunk neki. Örülök, hogy hallhatom a hangját, és annak is örülök, hogy Jana aludni tér, mert ez azt jelenti, hogy még ma tudok beszélni a fiúval. Nem felejtettem el, hogy tartozom neki. 

Várok egy kicsit, hogy Jana egészen biztos elaludjon. Persze az is lehet, hogy csak hallgatózni szeretne, de ezt mondjuk nem nagyon nézném ki belőle. Tíz perc bőven elég ahhoz, hogy egy olyan nap után, mint amilyen a mai volt, jó mély álomba merüljön az ember. Ahogy a csöndet hallgatom, hirtelen megérzem, hogy valaki figyel. A hideg ismét elkezd futkározni a hátamon, de mikor észreveszem, hogy Radler néz, azonnal abba is marad, és egy egészen különös, émelygős érzés veszi át a helyét.

- Jól vagy? - suttogja. 

Nyelek egyet, az öklömbe szorítom a takarót, és bólintok. - Igen.

- Kiabáltál, míg nem voltál magadnál. Biztos, hogy minden rendben? - Radler hangja lágy és kedves, mint mikor tegnap este a kishúgáról mesélt. Érzem, hogy fülig pirulok, és örülök, hogy nem látszik a sötéttől.

- Biztos... - motyogom az orrom alá. Ha nem akarok ilyen sebezhetőnek tűnni, muszáj lesz szóba hoznom valami mást. De mit mondhatnék? Semmi értelmes dolog nem jut az eszembe. Végül úgy döntök, hogy eljött a bocsánatkérés ideje. Ez elég tisztességes, és őszinte dolog. Talán a nézők díjazni fognak egy ilyen drámai megnyilvánulást. - Figyelj... - kezdem halk, nyöszörgős hangon. Ez így nem lesz jó. Erősnek, de mégis megtörtnek kell látszanom. - Radler.

- Igen? - Ő persze teljesen olyan, mint máskor. 

Mély levegőt veszek, összeszedem a gondolataimat, és belekezdek. 

- Bocsánatot kell kérnem tőled. - Kínos csend áll be egy pár másodpercre. Radler minden bizonnyal éppen próbálja kitalálni, hogy miért mondom ezt neki, míg én csak ülök az ágon, és visszafojtott lélegzettel bámulom őt a sötéten keresztül.

- Ezt hogy érted? - jön végül a meglepett válasz.

- Mikor ma hajnalban visszafelé jöttünk a pataktól, járt az agyam, és kitaláltam, hogy igazából nem is akarsz nekünk segíteni... Mert hát, valljuk be, nem sok értelme van annak, hogy egy Hivatásos beálljon két csóró körzethez tartozó kiválasztotthoz. - Olyan gyorsan hadarok, hogy még levegőt is alig tudok venni, de nem akarok lassítani, mert attól félek, hogy akkor Radler félbeszakít, és nem tudom végigmondani azt, amit akarok. - Szóval az a lényeg, hogy azt hittem, csak azért akarod, hogy veled menjünk a Lakomára, hogy majd a többi Hivatásossal együtt megöljetek minket.

Még a légy zümmögését is hallani lehetne, olyan hátborzongató csönd áll be. Nem merek Radlerre nézni, így inkább takaróba burkolt térdemet bámulom, és a pulóverem nyakát rágcsálom. Vajon mit fog mondani? Megharagszik rám és elmegy? Amúgy se lehetünk már olyan sokáig együtt, mint szövetség, hiszen már csak hatan vagyunk. Vagy megöl? Egyszer csak előrántja a késnek álcázott kardját, és elvágja a torkomat?

 Elképzelem a jelenetet, és úrrá lesz rajtam a rettegés. Mégis, mit gondoltam? Radler hivatásos, simán megteheti. Senki nem nézné kegyetlennek. Talán csak az otthoniak, de hát az más tészta. Az is lehet, hogy valami eldurrant az agyában, ezért ilyen gyanúsan kedves.

- Ők ölték meg – suttogja. A hangja hideg zuhanyként ér, de aztán ahogy meghallom, hogy egyáltalán nem fenyegetően beszél, egy kicsit megnyugszom.

- Kicsodát? - kérdezem remegve.

- Libby-t.

- Óóó... - Ismét fülig pirulok, és felszisszenek. Az biztos, hogy ezzel a dologgal most rendesen Radler lelkébe gázoltam. Azzal nyugtatom magam, hogy tényleg nem sejthettem, mi történt a lánnyal. A kéneső előtti este halt meg. Még el is köszöntünk tőle Janával. - Én... én sajnálom... - Végül csak ennyit tudok kinyögni.

  - Ne sajnáld. - Legnagyobb meglepetésemre Radler hangja most elég kemény és tekintélyt parancsoló. Lehet, hogy mégis előhoztam a Hivatásos énjét? Ha igen, akkor az biztos, hogy nem sok esélyem van jó öt, vagy sokkal több méterrel a föld fölött. - Ne sajnáld. Neki nem szabadott volna itt lennie. Az én hibám, hogy meghalt.

- Nem a te hibád. - A kezeim önkéntelenül nyúlnak előre, és az ujjaim máris rákulcsolódnak az övéire. Gyűlölöm, mikor valaki ok nélkül hibáztatja magát. Régen sokszor volt, hogy apa magát okolta azért, amiért igazából a Kapitólium volt a hibás: vagyis, hogy a családja éhezik. Utálom ezt az érzést.

- Dehogynem! - A sötéten keresztül találkozik a tekintetünk. Ahogy belenézek a szemeibe, megfordul velem a világ, és elszorul a torkom. Soha életemben nem láttam még ekkora fájdalmat. A fiú szavak nélkül is segítségért könyörög, én pedig úgy érzem, lassan beletébolyodom ebbe az egészbe. Hogy segítsek neki? Mit tegyek? 

Az ajkamat harapdálom, és próbálom felfogni ezt az egészet. Radler magát hibáztatja azért, mert a húga meghalt az arénában. Nem akarom tudni, hogy mi történt a lánnyal. Jelen pillanatban egyetlen dologra vágyom: hogy valahogy segítsek cipelni Radlernek ezt a terhet.  

20. Fejezet - II. rész

Kedves Olvasóim!

Megmondom őszintén, nagyon megleptek az előző részhez érkezett kommentek, de persze borzasztóan örültem is nekik, hiszen hatan írtatok, és tizennégy pipát is kaptam! Szóval köszönöm szépen, megyek és válaszolok rájuk. Nektek pedig itt a következő rész, remélem, választ kaptok a kérdéseitekre. :)

Mély üdvözlettel: Dorine Osteen

_________________________________________

"I can feel a breakthrough coming"

Csak bámulom őt a könnyeimen keresztül, miközben az aréna nevű világ fojtott sikolyai kínozzák az agyamat, és Cirius egyre mélyebbre rángat a hideg erdőben. Most az sem érdekel, ha végezni fognak velem. Tuti, hogy ezt tervezik, csak biztos szeretnék kiélvezni a pillanatot – na meg jó műsor lehet majd belőle, amiért cserébe talán kaphatnak egy kis ajándékot a támogatóktól. Tényleg, támogatók. Katniss, hol vagy most? Miért nem segítesz? 

Még utoljára felkiáltok, ahogy csak tudok, aztán engedem, hogy Cirius nekipasszírozza sajgó testemet egy kemény fa törzsének.

Egyre jobban emelkedem. Teljesen súlytalan vagyok, és semmit sem látok. Nem látok, nem hallok. Ez jó. Valami meleg csordogál a nyakamról a vállamra, amitől kiráz a hideg. Nagyon fázom, így hát jólesik. Aztán a testem megtelepszik valami keményen, két kéz nekitámasztja a hátamat egy vasfalnak, majd betakar valamivel. Végül egyszer csak feltűnik a távolban Katniss. Felém sétál. A bőre fehér, mint egy angyalé. Fehér, földig érő ruhát visel, a haja csillog. Csak mosolyog, aztán mikor odaér hozzám, megáll pontosan velem szemben, és kinyújtja a karját.

- Sajnálom – mondom. A hangom finom, lágy. Olyan, mint egy halk kis csengő.

- Mit sajnálsz? - kérdezi. Végigsimítja az arcomat. Ismét úgy érzem, mintha a nővérem lenne, én pedig a buta kishúga, aki valami rosszat csinált.

- Hogy elrontottam. Mindent elrontottam – felelem. Sírni kezdek. 

Katniss elengedi az arcomat, és ragyogni kezd. Felemeli a karjait, pörögni kezd. Tűz veszi körül, aztán a karjai fekete-fehér szárnyakká változnak, a ruhájából tollak kezdenek kinőni. A teste lángol, egy pillanatra füst borítja el. Eltűnik a szemem elől, aztán mikor ismét meglátom, már nem ő néz vissza rám. Ez egy fecsegőposzáta. A levegőbe emelkedik, és megáll felettem.

- Semmit se rontottál el, Sash – mondja, aztán egyetlen szárnycsapással tovaröppen. 

Kétségbeesetten szeretném követni, így hát utána kapok, de nem érem el.

- Ne! Várj! Ne hagyj itt! - Ismét sírni kezdek, és olyan erővel kapálódzom, hogy megszédülök, és majdnem lezuhanok a mély, lehetetlen sötétségbe. Egy kar kap el, aztán magához húz, és átölel, én pedig vonakodás nélkül belekapaszkodom. - Ne hagyj lezuhanni! - kiáltom. - Ne hagyj lezuhanni!

- Nem hagylak – válaszolja. 

Először megrémülök, aztán megdöbbenek. Én ismerem ezt a hangot! Követem az irányát, és lassan kiérek egy biztosabb világba. Kinyitom a szemeimet, majd felnézek. Igen, jól gondoltam. Radler az. Magához ölel, az állát a fejem búbján tartja, és próbál megnyugtatni.

- Hát te élsz? - nézek fel rá kerek, könnyes szemekkel. 

Elenged, és ahogy visszanéz rám, elmosolyodik.

- Nagyon úgy néz ki. - Igen, valóban így van. Ez Radler, ehhez semmi kétség sem fér. Van az arcán pár seb, és tiszta kosz, de amúgy ő az.

- És mi van Ciriusszal meg Janával? Hogy mentettél meg? Megölted őket? - Radler szemöldökei összeszaladnak, és hátrébb húzódik. 

Nem engedem el a kezét, mert attól félek, hogy ha megteszem, akkor lezuhanok a sötétségbe. Ez vajon már a valóság?

- Megölni? Miért öltem volna meg őket? Cirius halott, de nem én öltem meg, hanem a társad, Maximus.

- Max? - Elkerekednek a szemeim, és ismét az a kellemetlen érzésem támad, hogy tartozom neki. Már megint.

- Igen. Miután Tharin meghalt, Maximus megölte Ciriust, akit az a fura lány ütött ki egy bénító lövedékkel. Abban a pillanatban, hogy ő is meghalt, leereszkedett az üvegfal, én pedig azonnal felétek rohantam. Te a földön ültél, és szörnyen köhögtél, Jana meg éppen azt magyarázta neked, hogy fel kell állnod, mert jövök, és el kell tűnnünk. Segítettem neked felállni, bár elég nehéz dolgom volt, mert össze-vissza hadonásztál meg kiabáltál... Jana felkapta a táskádat, aztán elrohantunk, és felmásztunk erre a fára.

Egy darabig hallgatok, és Radler világos szemeit figyelem. Szóval akkor nem is Cirius volt az, aki felrántott a földről, hanem Radler, és nem a testem vált súlytalanná, hanem felraktak egy fára. Az egyetlen dolog, ami tényleg megtörtént, az Katniss volt az álmomban. Fecsegőposzátává változott a szemem láttára. Annyira mesebeli, annyira gyönyörű, de mégis, annyira valóságos volt...

- Jana hol van? - kérdezem pár perc hallgatás után.

- Itt vagyok! - jön a halk válasz. Lenézek, és Jana mosolygós, kócos fejével találom szembe magam. - Miért is kellett volna megölnie engem? - bök gyanakodva Radler felé.

- Hagyjuk... - Felsóhajtok, és a fának támasztom a hátamat. Végre képes vagyok elengedni Radler kezét, aki ekkor kivesz a táskájából egy dobozt, és felém nyújtja. - Ez mi? - veszem el tőle. Kinyitom a tetejét, és abban a pillanatban, ahogy az étel illata megcsapja az orromat, hatalmasat kordul a gyomrom. - Ó, kaja! - Belenyúlok a dobozba, és kiveszek belőle egy szendvicset. A tenyeremnyi cipóra bőségesen pakoltak mindenféle sajtokat és zöldségeket, meg valami fura, lila színű szósszal is leöntötték. Hatalmasat harapok belőle, és lehunyt szemekkel élvezem, ahogy az ízek szétáradnak a számban. 

Míg eszem, egyikünk sem szól semmit. Befalok még négy további szendvicset, aztán megiszom a vizem felét, és a nyakamig húzom a takarót. Napok óta most érzem magam a legjobban. Eszembe se jut az, hogy már alig maradtunk, egészen addig, míg meg nem hallom a himnuszt. Összerezdülök, és a többiekkel együtt az égboltra szegezem a tekintetemet.

20. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Itt a hétvége, és itt az újabb rész. Nagyon örülök, hogy tetszik nektek a Lakoma, ebben a részletben teljes képet kaptok róla, hogyan is működik. :)

Valamint köszönöm a kommenteket és a pipákat is, megyek és válaszolgatok rájuk.

Jó olvasást: Dorine Osteen

________________________________________

Átlendítem a lábamat egy veszélyesen vékony ágon, összekulcsolom a lábfejeimet, nehogy lecsússzak, aztán a kezembe veszem az íjat, és kihúzok egy nyílvesszőt a tegezből. Az idegre helyezem, kinyújtom a karomat, és bemérem a célpontot. Ahogy meglátom a két fiút a földön dulakodni, egy pillanatra megijedek, de aztán a növekvő adrenalin teljesen elnyomja a félelmet. Még csak most veszem észre, hogy az egyik fiú bőre egészen sötét, vagyis akkor ő Tharin, a másik pedig Radler. Ez jó, mert könnyebb lesz megtalálni, hogy kire kell lőnöm. Hátrafeszítem a nyilat. Veszek egy jó mély levegőt, és amennyire csak tudok, Tharin alá illesztem a nyílvessző hegyét. Csak úgy, mint a kiképzésen. Igazából eddig eszembe se jutott, hogy esetleg meg kell ölnöm valakit, ha meg akarom védeni Radlert, de már ez sem érdekel. Egy, kettő három. Nagy levegő. Még egy utolsó igazítás, és már repül is a nyilam. Egy pillanatig lélegzetvisszafojtva számolom a másodperceket, aztán a nyíl feje a vízbe fúródik, pontosan Tharin egyik keze mellett. A fiú meglepődik, felnéz, és ez éppen elég ahhoz, hogy Radler ellökje magától. Elterül a vízben, a virágok között, mire Radler felugrik, megfogja a táskáját, és futásnak ered. Nem tudom, miért nem végez Tharinnal. Kiveszek egy másik nyílvesszőt a tegezből, és ahogy ismét célba veszem a Tizenegyes fiút, meglátok egy különös dolgot az üveghenger falán. Öt kiválasztott képe lebeg a saras üvegen. Radler, Athena, Cirius, Tharin, és Maximus. Először nem értem a dolgot, de aztán leesik. 

Ezek itt azoknak a képei, akik a hengeren belül vannak. Max is köztük van? Minden bizonnyal igen, azonban én sehol sem látom. Mindegy, most nem is ez a dolgom. Megfeszítem a karomat, aztán célba veszem Tharint, és jó mélyeket lélegezve megpróbálok biztosra menni. Akárhogy próbálok is figyelni, a szemeim folyton megakadnak az arcképeken. Most már egy szám is van az üvegen: "2". Ez vajon mit jelent? 

Megrázom a fejem, aztán még erősebben hátrahúzom a karomat, beharapom az ajkaimat, és kilövöm a nyilat. A feje egyenesen Tharin vállába fúródik. Annyira meglepődöm a találaton, hogy bele kell kapaszkodnom az ágba, nehogy leessek. A fiú ordítani kezd, és heves kapálódzása miatt teljesen belegabalyodik a vértől pirosló vízben lebegő növényekbe. Azon szurkolok, hogy Radler el tudjon tűnni onnan. A fiú feláll, megfogja a kardját, és egyetlen döféssel végez Tharinnal. Abban a pillanatban eldördül az ágyú, és az üvegre vetített képekből eltűnik a Tizenegyedik Körzet kiválasztottjának képe. Más is változik: a kettesből egyes lesz. Kiráz a hideg, ahogy eszembe jutnak Claudius Templesmith szavai: "Aztán vigyázzatok, nehogy túl sokan legyetek, mert ezt nem ússza ám meg mindenki!" Hirtelen megértem, hogy mire célzott. Ez az egész olyan, mint egy csapda. Bemennek a kiválasztottak, és abban a pillanatban, hogy valamelyikük hozzáér egy dobozhoz, körbezárja őket az üveghenger. Addig nem tudnak kiszabadulni, míg ketten meg nem halnak a bentiekből.

- Jana! - ordítok le. - Jana!

- Meg vagy? - Mikor meglátom Janát a fa alatt, egy kicsit megnyugszom. Legalább ő biztonságban van.

- Igen, én igen... Fel tudsz jönni?

- Inkább te gyere le! - int felém. 

Ezt nem tartom túlságosan jó ötletnek, de az tény, hogy odalent kicsit nagyobb biztonságban érezném magam. Ki tudja, melyik pillanatban jön majd valami természeti csapás, amivel a játékmesterek még izgalmasabbá tehetik a nézők számára a műsort.

- Oké!

A hátamra vetem az íjat, aztán átlendítem a lábamat az ágon, és a fa törzsébe kapaszkodva lassan elkezdek ereszkedni lefelé. Olyan görcsösen szorongatom a fát, hogy minden levegőt kipréselek a tüdőmből. Vagy jó két percig mászom, mire a vastag kérgen kívül másra is rá merek nézni, és nem félek attól, hogy leesem. A Bőségszaru felé fordulok, de alig látok valamit. Mintha az asztalok előtt lenne valaki, aki éppen egy kést húz elő, és...Bumm. Az ágyú hangjától megijedek, elengedem a fát, és pár méter zuhanás után a hátamon landolok. Hiába puha a moha, pár méter azért csak pár méter. 

Érzem, hogy az íj a hátamnak nyomódik, és minden levegő elillan a tüdőmből. Oxigén után kapkodva fetrengek a földön. Teljesen kétségbeesem, mert egyszerűen nem kapok levegőt. Úgy érzem, még pár másodperc, és ismét eldördül majd egy ágyú. Aztán meglátom Janát, aki felém rohan. Odatérdel mellém, a vállaimnál fogva felemel, és elkezdi ütögetni a hátamat. Először nem értem, mit csinál. Kiabál is valamit, és integet, de azt már nem hallom, hogy mit mond, azt pedig pláne nem látom, hogy kinek integet. Mi a csoda folyik itt? A könnyeim teljesen elhomályosítják a látásomat, ahogy köhögve, Jana kezét szorongatva próbálok oxigént szívni a tüdőmbe. Aztán eltelik egy, talán két perc, mire végre sikerül. Egyszer csak, mintha kinyitottak volna egy ajtót a torkomban, képes leszek teleszívni magamat levegővel. Az oxigén megkönnyebbültségként árad szét az egész testemben. Potyogni kezdenek a könnyeim, és szeretnék elterülni a mohán, de nincsen időm pihenni. Jana a kezemnél fogva felránt a földről, és a Szaru felé hadonászva magyaráz valamit.

- ...mennünk! - kiabálja. 

Összevonom a szemöldökeimet. A lélegzésem lelassul, és remegni kezdek. Ez most olyan remegés, amit amilyet az Aratás reggelén éreztem. Elkezd rázni a hideg, aztán éles fájdalom hasít a fejembe. Égni kezd a bensőm. - Sash, menj!

- Én nem... - Próbálok beszélni, de a hangom távoli, és idegen tőlem. Ráadásul alig hallom, hogy mit mondok. A mondat elejét még igen, de a végét már egyáltalán nem fogom fel. - Én nem... - Az erdő felé fordulok, mikor valaki elkapja a jobb karomat, és elkezd húzni. Egy nagy, erős alak. Tiltakozni akarok, hiszen ez az egyik Hivatásos az Második Körzetből. Cirius. A felismerés jeges kézként vág oldalba, mitől megbicsaklanak a térdeim, és elesem. Cirius felránt a földről, aztán maga után vonszol. - Engedj el! - kiáltom. - Engedj el! - A másik oldalamon feltűnik Jana. Ordítani kezdek neki, hogy segítsen, de ő csak behajol az egyik bokorba, felkap valamit, és tovább jön mellettünk. Még kiáltok neki párat, aztán feladom. Úgy látszik, itt a vég. Hiába minden bátorság, hiába minden dolog és érzés, amit barátságnak gondoltam. Nem tudtam megmenteni Radlert, és most rá kell jönnöm, hogy Jana igazából végig a Hivatásosakhoz tartozott.

19. Fejezet - V. rész

- Na, mit látsz? - kérdezi Jana. Már nem sír, hanem egyik kését a kezében tartva vizslatja a történéseket.

- A három Hivatásost, és Smirket – válaszolom, majd átadom neki a távcsövet. 

Míg ő is szemügyre veszi a helyzetet, én megpróbálom kideríteni, hogy hol van Radler. Mikor legutoljára láttam, akkor még a mocsár szélén állt, és nagyon úgy nézett ki, hogy előrefelé akar menni. Lehet, hogy inkább körbement? Fogalmam sincsen, ugyanis a hőhullám utáni percekről minden kiesett. Aggódni kezdek a fiú miatt. A nyakamat nyújtogatva próbálom követni az eseményeket, de így nem sokat látok.

- Sash! Nézd! - Jana hangja meglepett, és a Szaru felé mutogat. 

Átadja a távcsövet, én pedig már csak azt látom, hogy Smirk a szájába veszi a cső egyik végét, és belefúj. A cső elejéből kirepül valami, aztán az egyik Hivatásos elterül a földön. Nem látom pontosan, hogy melyik az, de mivel nem szól az ágyú, ezért – még – nem halott. A másik kettő meglátja Smirket, és azonnal kardot ragadnak. Üldözőbe veszik a lányt, aki rohanni kezd, egyenesen a mocsár széle felé. Elég gyors, de mikor Athena dobócsillaga elrepül a feje mellett, rádöbben, hogy nem éri meg kockáztatni. Futtában megfordul, és megint belefúj a csőbe. Eltalálja Athenát, de a lány abban a pillanatban kirántja a kis fekete tüskét a csuklójából, ahogy az belefúródik. Még így is megrogynak a térdei, és elég rendesen lemarad. Próbál futni, azonban az ereje mintha elhagyná, és végül térdre esik. Kiabálni kezd valamit, de nem hallom, hogy mit mond. Athena a mocsárban térdel két virág között, az egyik Hivatásosnak épp, hogy 

kilátszik a feje a növények közül, a másik pedig Smirket üldözi, aki kétségbeesetten próbál menekülni. Ismét visszatérek a Szarura a távcsővel, mikor megpillantom Radlert. Hihetetlen megkönnyebbülés árad szét a testemben, és majdnem sírva fakadok.

- Ott van! - mutatok az irányába. 

Jana is felfedezi, én pedig elrakom a távcsövet, és az idegre helyezek egy nyílvesszőt. Látom, hogy Radler az asztalok széle felé lopakodik. Nem mintha akárki is észrevenné, mert éppen mindenki le van foglalva valamivel. Mikor odaér, körbenéz, aztán leveszi a hátáról a táskát, és megfog egy átlátszó dobozt. Abban a pillanatban, ahogy a keze hozzá ér a műanyaghoz, valami egészen különös hangra leszek figyelmes. Kattogó, suhogó hangra. Azonnal beugranak a pillanatok, mikor a liftben utaztam a lakosztályunk, vagy éppen a Körönd, és a kiképzőtermek felé. Ugyanilyen hangok voltak. 

Kiráz a hideg, és hirtelen hatalmas vágy fog el az iránt, hogy minél hamarabb vége legyen ennek az egésznek.

 Először észre se veszem, hogy mi okozza a hangokat. Aztán ahogy lassan, méterről méterre elhomályosodik előttem az ég, lassan megértem a dolgot. Egy hatalmas, legalább tíz méter magas üveghenger emelkedik a mocsár köré, elzárva a menekülés útvonalát. A víz és a növények teszik homályossá. 

Önkéntelenül kezdek rohanni a mocsár felé. Beleütközöm az üvegbe, de nem hiszem el, hogy nem lehet betörni valahogy. Belevágom a nyílvesszőt, megpróbálok belelőni, aztán a tenyereimmel verem, de semmit sem érek el azon kívül, hogy egy csomó büdös növény hullik rám, és csupa sár lesz a két kezem. Nem látok rendesen a víz miatt, de annyit ki tudok venni, hogy Radler is észrevette a hengert, amit minden bizonnyal ő aktivált. Elkezd futni a mocsár széle felé, de mivel a táskája teli van kajával, ezért nem megy neki olyan könnyen. Athena kiszúrja, és bénult lábain térdelve megpróbálja eltalálni egy dobócsillaggal. Hála Istennek nem sikerül neki. Viszont az ép Hivatásos – akit így végképp nem tudok felismerni – is észreveszi, és a nyomába ered. Smirket már sehol se látom, így az is lehet, hogy sikerült meglógnia.

- Radler! - ordítom. Nem veszi észre, hogy a Hivatásos a háta mögött van, és egyre közelebb ér hozzá. - Radler! - Az öklömmel verem a csúszós üveget, de semmi haszna. Van egy olyan érzésem, hogy a fiú még a hangomat se hallja.

- Sash! Így nem megyünk semmire! - Jana megfogja a pulóveremet, és elhúz az üvegtől. 

Kapkodva veszem a levegőt, és görcsösen szorongatom az íjat. Bosszant az érzés, hogy itt van nálam a fegyver, amivel segíthetek Radlernek, de ettől a faltól nem tudom bejuttatni a nyilakat. Körbefordulok, és megpróbálok hideg fejjel gondolkodni. Csak bámulom a hatalmas fákat, miközben a szívem minden eddiginél hevesebben ver. A testemet elárasztja az adrenalin, és úgy érzem magam, mint egy ugrásra kész oroszlán, aki bármi áron képes megvédeni a társát. Nem érdekel a hülye Kapitólium. Én meg fogom menteni Radlert. 

A lábaim szó szerint kilőnek. A hátamra vetem az íjat, visszadobom a tegezbe a nyílvesszőt, és megragadom annak a fának a törzsét, amiben megtámaszkodtam a hőhullám után. 

- Mit akarsz csinálni? - hallom meg Jana hisztérikus hangját. 

Nem válaszolok neki, csak kinyújtom a karomat, és megragadok egy kiálló görcsöt a fán. Egyre feljebb húzom magam, és nem is megy olyan nehezen. Lehet, hogy az adrenalin könnyíti meg a dolgomat, de az is 

elképzelhető, hogy a Katniss és Haymitch által összeállított edzések segítettek. Ezt mondjuk nem nagyon hiszem, mert jó, ha kétszer megcsináltam őket. 

- Sash! - Jana annyira kétségbeesett, hogy nem bírom megállni, hogy ne szóljak vissza.

- Segítek Radlernek! - kiáltom le. 

Aztán megint mászom. Csak mászom és mászom, nem is foglalkozom azzal, hogy mennyire elfáradtak a karjaim. Nem érdekel. Nem nézek a Szaru felé, legfőképpen nem nézek le, hanem egyenesen csak fölfelé. Aztán végül sikerül elérnem azt a magasságot, ami talán elég lesz. Jó két méterrel lehetek az üveghenger teteje felett. Olyan magasan vagyok, hogy ha lenéznék, egészen biztos, hogy leszédülnék. Tudom, hogy most nem lehetek az a lány, aki akkor voltam, az Aratás reggelén. Nem blokkolhatok le, nem lehetek gyáva. Most nem vagyok szép, mint az interjún. Nem vagyok bájos, mint a felvonuláson. Bátor vagyok. Most bátor vagyok. Az vagyok, és nem is leszek más.

19. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!
Meg is érkeztem a következő résszel, remélem, elnyeri a tetszéseteket a lakoma. ;)

Dorine Osteen

_____________________________

- Radler... - Elcsuklik a hangom, és érzem, hogy fülig vörösödöm. Mit is akarok most csinálni? Azt sem tudom, hogy miért nyúltam utána. Csak hagynom kéne elmenni... Egyszerűen csak hagynom kéne. De ahogy lenéz rám és találkozik a tekintetünk, már tudom, hogy mit fogok mondani. - Csak... csak gyere vissza, jó?

A fiú elmosolyodik, megszorítja a kezemet, aztán elenged.

- Jó.

Pipiskedve figyelem, ahogy távolodik. Jana próbál berántani a bokrok mögé, de nem engedem neki. Hiába mondja, hogy onnan is rálátni a Szarura, nem érdekel. Csak szorongatom az íjat, aztán hátranyúlok egy nyílvesszőért, és az idegre helyezem. Elhatározom, hogy mindenáron segítek Radlernek. Meg kell védenem, mert még tartozom neki egy vallomással, és egy jó nagy bocsánatkéréssel. 

Egyre messzebbre ér, míg végül kilép a fák közül, és egyszer csak megáll. Hátulról figyelem, így nem vagyok biztos benne, hogy jól látom-e, amit csinál, de mintha kinyújtaná a szabad kezét, és végigsimítaná a levegőt. Összeszaladnak a szemöldökeim.

- Hé, Jana... - suttogom fojtott hangon. A szívem kalapálni kezd, mikor a szövetségesem feláll, és ő is lábujjhegyre emelkedik.

- Mi az? - kérdezi.

- Szerinted mit csinál? - bökök Radler felé, aki ebben a pillanatban megfordul, és rám néz. A csuklójára bök, aztán felvonja az egyik szemöldökét. Megértem, mit akar. Azt kérdezi, hogy mennyi az idő.

- Nem tudom – hallom meg Jana gyanakvó válaszát. 

Az órámra nézek, ami tizenegy óra ötvenkilenc percet mutat. Eltátogom a számokat, mire Radler bólint, és visszafordul. Csak áll a mocsár szélén, és valami láthatatlan dolognak támaszkodik. Néha felnéz, de aztán egyből a Szarura szegezi a tekintetét, és vár. Vajon mire? Nem értem ezt az egészet. 

Pár néma, csendes másodperc múlva aztán ismét az órámra nézek, ami ebben a pillanatban vált tizenkettőre. Pontosan dél van.

- Boldog Viadalt! - Úgy megijedek Claudius Templesmith hangjától, hogy egy pillanatra kihagy a szívverésem. Bekészítem az íjat, és lélegzetvisszafojtva figyelek. - Boldog Viadalt, és sose hagyjon el bennetek a remény, játékosok! Aztán vigyázzatok, nehogy túl sokan legyetek, mert ezt nem ússza ám meg mindenki!

Valami a földre lök, és már az első pillanatban érzem, hogy ez nem ember. Jana is elterül mellettem, az íj kiesik a kezemből. Olyan forróságot érzek, amit eddig még sohasem. Mintha valaki tűzbe dobott volna. Jana felkiált, aztán a táskája után kap, de nem pontosan látom, hogy mire készül. Csak kapkodom a forró levegőt, és próbálom összeszedni magam. Az erdő vibrál, a kénes mocsár, amivé az aréna lett, megtelik forró, égető, tüzes levegővel. A kén itt-ott lángra is lobban. Mikor közvetlenül az arcom mellett támad fel egy lángcsóva, hirtelen észhez térek. Feltolom magam, ledobom a hátamról a táskámat, és kihúzom a trutyiból az íjat. Felveszem a tegzet, aztán valahogy lábra állok, és körbenézek. Annyit látok, hogy néhol ég egy-egy apró lángocska, és az erdő egyre zöldebb. Ahogy a fák levelet bontanak, hirtelen a levegő is hűlni kezd. 

Hatalmas szippantásokkal szívom magamba a friss oxigént, majd segítek Janának is felállni, aki közben az arcára és a nyakára locsolta a vize felét. Az egyik szemöldöke fele eltűnt, és a haja is rövidebb.

- Mi volt ez az egész? - kiabálja remegő hangon. A késeit tapogatja, miközben arcán könnycseppek gördülnek végig.

- Nem tudom! - Engem is a sírás kerülget, de nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy sírva fakadjak. Nem fogok bőgni. Erős maradok, és segítek Radlernek. 

Attól, hogy eszembe jut a fiú, hirtelen megindulnak a lábaim. Önkéntelenül visznek előre először csak a bokorig, de miután onnan semmit sem látok az új, hatalmas hajtásoktól, tovább merészkedem. Könnyebb mennem, mert a kénes ragacs egyszerűen eltűnt, és most mindent friss, puha, hideg moha borít. Olyan az erdő, mint az első napon. Persze tudom, hogy itt semmi sem az, aminek látszik, szóval azért óvatos vagyok.

Jana a nyomomban van, érzem magam mögött. Megállok egy vastag, öles fa mellett, a biztonság kedvéért belekapaszkodom, és megpróbálom felmérni a helyzetet. Radlert egyelőre sehol se látom, amitől egy kicsit kétségbeesem. Három alak van a Szarunál. Talán egy lány, és két fiú. Ez a két hivatásos, meg Tharin a Tizenegyesből. Éppen nagyban beszélnek valamit, mikor oldalról feltűnik egy másik alak. A Szaru hátulja felől jön, elég zavartnak tűnik. Látszik rajta, hogy őt is meglepte ez a hirtelen forrósághullám. Botladozva jár, és egy apró csövet szorongat a kezében. Gyorsan előkapom a távcsövemet az övemből, és belenézek. Kell egy pillanat, hogy megtaláljam a Bőségszarut, de aztán végül meglesz, és felfedezem, hogy a botladozó alak nem más, mint Smirk, az őrült lány. Minden bizonnyal meghallja a Hivatásosakat, mert a Szaru oldalának lapul, aztán belegyömöszöl pár apró valamit a kis csőbe.  

19. Fejezet - III. rész

Kedves Olvasóim!

Úgy terveztem, hogy ezt a részt holnap hozom, mert az a nagy helyzet, hogy lassan - nagyon lassan -, de vége a történetnek. Már nincs hátra harminc oldalnyi írás, de azért remélem, hogy sok ideig kitart még, ha három-négy naponta hozom. Körülbelül egy-két hónap, és vége. :'(

De addig még van idő, elég sok minden fog történni az arénában, legalábbis remélem, hogy nem csak nekem tűnik tartalmasnak az előttünk álló időszak... Na mindegy, azért köszönök mindent, amit tőletek kaptam, ismét, most pedig jó olvasást! :)

Dorine Osteen

_____________________________________________

- Mi a terved? - kérdezem Radlertől. 

Leül velem szemben, összevonja a szemöldökeit, és megvakarja a tarkóját. Elég idegesnek tűnik. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy nem ilyennek kéne lennie, de aztán arra gondolok, mikor a többi Hivatásossal beszélgetett a kiképzésen az ebédlőben. Akkor is ugyan ilyen ideges volt, pedig nem is volt... nem is volt velük. Összehúzom a szemöldökeimet. A szívem legmélyén hirtelen érzem, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Nem Ciriusról, nem Tharinról, nem is Athenáról van most szó, hanem rólam. Talán félreismertem ezt a fiút? Lehetséges lenne, hogy valójában nem akar minket megölni, és végig teljesen tisztességes szándékok vezérelték? Mi van, ha igen, és mi van, ha nem? Hiszen Jana azt mondta, hogy még a vak is látja, mennyire nincsen ínyére a Hivatásosakkal társalogni. Végig csak azért csinálta, mert az Első Körzetből jött, és így el tudta velük hitetni, hogy beállt a csapatukba. Közben egyedül az információk meg a tervek érdekelték, és szerette volna megvédeni a húgát.

- Keresnünk kell egy helyet, ahonnan az egész Szaru belátható – mondja. 

Kétségbeesetten ránézek, de már nem tudom elkapni a tekintetét. Szörnyen érzem magam, legszívesebben sírva fakadnék, és megkérném, hogy bocsásson meg. De erre nincsen időm, mert felállunk, és elkezdünk lopakodni. Csöndesek vagyunk, de igazából engem nem nagyon érdekel, hogy mekkora zajt csapunk. Folyamatosan csak az jár a fejemben, hogy mekkora hülyeséget csináltam. Megint szabadjára engedtem a fantáziámat, és teljesen valótlan dolgokat találtam ki. Ha Radler odamegy a Szaruhoz, akkor lehet, hogy megölik. Vajon lesz még lehetőségem bocsánatot kérni tőle? Túl sok mindent kéne belesűrítenem tizenöt percbe, amiből ráadásul már el is telt majdnem öt, és elég értelmetlennek is tűnnék, ha egyszer csak odaállnék elé, és spontán bocsánatot kérnék tőle. Szóval ezt nem fogom tudni megtenni. Az egyetlen dolog, amire képes leszek, az az, hogy imádkozom, hogy – még ha nem is épségben -, de visszatérjen, és legyen még alkalmam beszélni vele. Végül is, Radler erős fiú, és viszonylag jó bőrben van, így hát van rá esély, hogy sikerül szereznie valami kaját.

Óvatosan Jana mellé lopódzom, és belesúgok a fülébe.

- Amit mondtam... - Megkapaszkodom az egyik fába, mert a csizmám beleragad a trutyiba, de aztán folytatom. - Szóval az lefújva. Hülyeség volt, felejtsd el.

- Radlerről? - kérdezi suttogva.

- Igen, róla.

- Oké. - Jana elég gyanúsan néz rám, mire sóhajtok egyet.

- Majd elmondom... csak bízz bennem.

- Ez jó lesz – töri meg a csendet Radler hangja. - A Hivatásosak úgy beszélték meg, hogy ha Lakoma lesz, a Szaru mögül fognak támadni, mi pedig pont előtte vagyunk. - Nem beszél olyan hangosan, de azért nálunk hangosabb. 

Kiegyenesedünk, mert a magas tölgyfák tökéletesen eltakarnak minket, mi viszont a cserjék, és alacsonyabb ágak közül tökéletesen rálátunk a Szarura. A Szarura, és a temérdek ételre, ami körülötte van. Leesik az állam, ahogy megpillantom, mit készítettek a játékmesterek. Akár igazi ez az egész, akár nem, egy biztos: tényleg nem voltak szűkmarkúak. A Bőségszarut körülölelő mocsarat hatalmas, színes virágok borítják. Egyszerűen gyönyörű. Maga a Szaru eléggé megkopott a kénesőtől, így ami benne van, mind odalett. A körülötte felállított, hófehér abrosszal leterített asztalok kenyerek, gyümölcsök, és átlátszó dobozba csomagolt főtt ételektől roskadoznak. Előkapom a táskámból a távcsövet, hogy jobban szemügyre tudjam venni az egészet. A távcsövön keresztül felfedezem, hogy a dobozok nem csak főtt élelmiszerrel vannak teli, hanem mindenféle mással is: fertőtlenítővel, krémekkel, kötszerekkel, és pár ruhát is felfedezek az asztalok alatt. Átadom Radlernek az eszközt, hogy ő is megnézhesse magának.

- Hmm - mondja, miután végigelemezte a Lakomát -, a játékmesterek azt szeretnék, ha minél több dolgot akarnánk szerezni...

- Persze, és hogy minél véresebb legyen a dolog – teszem hozzá mogorván, aztán az égre nézek, hátha éppen egy kamerába beszélek. Ha már egyszer elszóltam magam, akkor ez is belefér.

- És most mennyi az idő? - kérdezi a fiú.

- Még öt perc, és dél – válaszolom fojtott hangon. Nem merek ránézni. De most nem azért, mert azt hiszem, hogy meg akar ölni, hanem azért, mert attól félek, meghal, és nem fogok tudni bocsánatot kérni tőle. Abba nem tudom, hogyan nyugodnék bele.

- Akkor azt hiszem, indulok is. - Radler sóhajt egyet, aztán elővesz az övéből egy kést.

- Azzal akarsz odamenni? - Jana hitetlenkedve bámulja az apró fegyvert. 

Én is megdöbbenek, de még mielőtt bármit is mondhatnék, a fiú megnyom a kés markolatán egy gombot, mire a penge az eredeti mérete ötszörösére növekszik.

- Hű! - rikkantja Jana. - Na ez már más.

- Kellett egy kis idő, mire én és... - Elhallgat, mint aki meggondolta magát. Egy másodpercre megkeményedik a tekintete, aztán ismét rám néz úgy, mint azelőtt. Mint azelőtt. Mint mielőtt eszébe jutott a húga halála. Tudom, hogy ezt akarta mondani. Mire én, és Libby. - Szóval mire rájöttem, hogy ilyet is tud. - Radler a Szaru felé fordul, és hosszan felsóhajt. - Ideje lesz indulnom.

Kilép a bokrok mögül, és már éppen eltűnne mögöttük, de utána kapok, és megragadom a csuklóját.